A film kábé úgy
indul, mint a hasonlóképp gépolajba pácolt, 1971-es Vanishing Point: az
autószerelő, ahelyett, hogy az ólommentest tukmálná, különböző agypörgetőkkel
próbálja teletömni a valami sötét melóba induló sofőrünk pókerpofáját. A
párhuzam tán nyilvánvaló (vagy nem), mindenesetre a konkrét idézgetésnek ezzel
vége is: a rendező, Nicolas
Winding Refn nem Tarantinoba hajt, a nézővel össze nem kacsint, vagy ha meg
is teszi, rögvest utána akkora pofont ad, hogy a vigyorból szétkent muslinca
lesz egy 300 lovas, ősamcsi erőgép golyóval repesztett szélvédőjén.A fő szál - a saját maga teremtette kínos helyzetből lassan a borzalmasba csúszó, rókacsapdába ragadt főhős toposza - ismerős lehet mindenkinek, aki a rendező eddigi munkáival (lásd természetesen a Pusher-trilógiát) megismerkedett korábban. A történet vékony, csakhogy (vagy ennek ellenére) a Drive pillanatok alatt beszippant, hipnotizál, mint a lámpakörbe fogott felezővonalak valami kies makadámon, éjféltájt, mikor a rádió játszani már csak bluegrasst hajlandó, és te tudod, hogy a haza, az olyan messze van, hogy talán nincs is.
Csalódni fog, aki a gonosz mostohaiker, a teljes reciprok, a Fast and the
Furious valamely agyzsibbasztó autósüldözésére ácsingózik - ámbátor amikor a
Sofőr a gázba lép, akkor abba a gázba bele van lépve - mert ez, már az
autópálya szétgyűrése csak egy része a mágiának. Nicolas Winding Refn (tanuljuk
meg kimondani!) hihetetlenül erős és sűrű atmoszférát teremt - ennek a filmnek
szaga van. Egyszerre érzékeny, hideg, csendes és kíméletlenül brutális, szinte
a tükörképe a Ryan Gosling által mesterien megformált címszereplőnek. Ahogy a
szomszédlánnyal egymásra néznek, az ezer smárral felér: a kémia sistergése
szinte szétmarja az ember fülét, a maradék sav meg ráfolyik a szívére.
Nem tökéletes, de mesteri. Imádod.
